2013. június 21.
Az esélyegyenlőség alakulásának egyik mutatójaként szokták emlegetni a női és férfi munkavállalók kereseti különbségét jelentő adatokat. Elgondolkoztunk-e már, milyen adatok alapján számítják ezeket a mutatókat és milyen egyéb okok álnak az esetleges keresti különbségek mögött?
A The Sunday Times 2013. április 13-i száma publikálta Diana Furchtgott-Roth írását “Keep your quotas – women are doing fine” címmel.
A szerző idézi azokat a feminista álláspontokat, hogy létezik diszkrimináció és emiatt kell az állami segítség ahhoz, hogy a nők a gazdasági és politikai életben a férfiakéval megegyező számban legyenek jelen, annál is inkább, hiszen a felsőoktatásban a női hallgatók aránya meghaladja a férfi hallgatókét (Nagy-Britanniában ez a szám 57%, Amerikában 57%). Gyakran hangoztatott érv az is, hogy a nők a fennálló diszkrimináció miatt keresnek kevesebbett, mint férfitársaik.
Nagy-Britanniában a teljes munkaidőben foglalkoztatott nők átlagkeresete a teljes munkaidőben foglalkoztatott férfiak átlagkeresetének csupán 80%-a (míg Amerikában ez 82%).
A szerző szerint ezek az adatok megtévesztőek, mivel a teljes munkaidőben foglalkoztatott valamennyi nő átlagkeresetét veszik, tekintet nélkül arra milyen szakmában dolgoznak, illetve milyen képzettséggel rendelkeznek. Így kerülhet sor arra hogy “az átlagkereset” kategória egyszerre hasonlítja össze a férfi banki felsővezető illetve a női tanító adatait, valamint az olyan női munkavállaló kereseti adatait, aki hosszabb ideig nem volt foglalkoztatva (mondjuk gyermeket nevelt, hozzátartozót gondozott).
Ha az egyedülálló és gyermektelen nők és férfiak kereseti viszonyait hasonlítjuk össze azt láthatjuk, hogy Nagy-Britanniában a nők a férfiak átlagkeresetének 95%-át kapják (míg Amerikában ez az arány 96%), mely számokat Dave és June O’Neill, a City University of New York tanárainak “The Declining Importance of Race and Gender” című kutatása is alátámasztott.
A fentiek alapján tehát szerző arra a következtetésre jutott, hogy nem diszkrimináció okozza a fennálló különbségeket, hanem a nők életük során négy olyan lényeges döntést hoznak, amely meghatározó a kereseti viszonyaikra nézve.
Az első ilyen döntés az oktatás. A nők általában olyan tanulmányokat folytatnak, melyek az iskolák elvégzése után szerényebb keresetet garantálnak. Ide tartoznak a nyelvi, a művészeti, nevelési-oktatási, szociológiai képzési területek. A felsőoktatási tanulmányok elvégzése után magsabb jövedelemmel kecsegtető munkakörökhöz jutást a matematika, fizika, a mérnöki és a pénzügyi tudományok, számítógépes (informatikai) képzések garantálják. Mégis ezeken a szakokon döntően férfiak tanulnak. Ha számokkal akarjuk illusztrálni a helyzetet elmondhatjuk, hogy Nagy-Britanniában az informatikát tanulók 19%-a nő, a mérnöki és technológiai szakokon ez az arány 17%, míg a nyelvi szakokon a nők aránya 69%, a tanárképzésben pedig 75%.
A következő meghatározó döntés az elérhető kereset szempontjából a munkakör megválasztása. A nők általában olyan szakmákban helyezkednek el, melyek kevesebbet fizetnek általában is. A nők teszik ki a munkavállalók döntő többségét a kommunikációs területen, az oktatában és a szociális munkában és a nők leginkább nem profit-orientált munkáltatóknál helyezkednek el. A szakipari munkások 91%-a férfi Nagy-Britanniában, míg az adminisztratív és irodai munkát végzők 77%-a nő.
A harmadik meghatározó döntés az, hogy a nők előszeretettel választják a részmunkaidős foglalkoztatást. Az amerikai nők 22%-a dolgozik csak részmunkaidőben, míg a brit nőknél ez az arány 44%.
A részmunkaidős foglalkoztatás kevesebb megszerzett munkahelyi tapasztalatot, alacsonyabb fizetést jelent továbbá azt, hogy az illető lassabban halad előre a karrierjében.
Teljes munkaidős foglalkoztatás esetén is van eltérés női és férfi munkavállalók között. Maga a teljes munakidő elnevezés is csalóka. Teljes munkaidőnek Amerikában a heti 35 óra feletti munkavégzés számít, míg Nagy-Britanniában már a heti 30 óra is teljes foglalkoztatottságot jelent. Mindemellett egy amerikai nő teljes munkaidőben átlagban heti 41 órát dolgozik, míg férfi társa heti 44 órát. Nagy-Britanniában ezek a számok még szerényebbek: a heti teljes átlagos munkaideje egy nőnek 34 óra, míg egy férfinak 39 óra.
E fenti négy döntés határozza meg azt, hogy egy teljes munkaidőben foglalkozatott nő kevesebbet keres egy teljes munkaidőben foglalkoztatott férfinál.
Egyes esélyegyenlőségi aktivisták azt indítványozzák, hogy az egyes kormányok nyilvánosan szégyenítsék meg azokat a vállalatokat, ahol jelentős kereseti differenciák vannak, míg nyilvánosan ismerjék el azokat, ahol ilyenek nincsenek. A fenti elemzés alapján azt mondhatjuk, hogy igen komplex és időigényes feladatot adna az államigazgatásnak egy ilyen kérés teljesítése.
Más aktivisták szerint s nagyvállalati felsővezetői kvóta beveztetése pozitívan hat(hatna) a kereseti különbségek eltünésére. A nagyvállalti kvótát teljes egészében több éve alkalmazó Norvégia esete mutatja, hogy csak úgy tudnak eleget tenni a követelményeknek, hogy nem csak norvég hölgyek foglalnak el kvótával érintett beosztásokat, hanem szép számmal külföldiek is, valamint megsokasodott a száma azon hölgyeknek, akik egyszerre több kvótás helyet is betöltenek.
Az elmúlt hónapok egyik legnagyobb visszahangot kiváltott írása a Facebook vezetőjének Sheryl Sandbergnek “Lean in: Women, Work and the Will to Lead” könyve. A könyv megállapításai között szerepel, hogy a nők jelentős része olyan munkát választ, mellyel lehetővé válik számára a munkahelyi és az otthoni feladatok közötti egyensúly kialakítása már attól kezdve, hogy a családalapításra, mint lehetőségre gondolnak, így nem is jutnak el a karrierjük szerint elérhető legmagasabb pozicióba.
Diana Furchtgott-Roth szerint a női munkavállalók csak azon részének van lehetősége a számára legelőnyösebb munkaidő beosztás megválasztása, akik szellemi munkát végeznek, (döntően) irodai munkakörökben dolgoznak, míg az egészségügyben, rendvédelmi szerveknél, közlekedésben foglalkozatottaknak erre alig vagy egyáltalán nincs lehetőségük. Mindezek alapján arra a következtetésre jut, hogy a női munkvalállalás és keresetek kérdéseit kevésbé kellene társadalom- illetve gazdaságpolitikai kérdésként kezelni, sokkal inkább az egyén döntésének kellene felfogni és így azt tiszeteletben tartani.
Azoknak, akik a témával behatóbban kívánnak foglalkozni Diana Furchtgott-Roth “Women’s Figures: An Illustrated Guide to the Economic Progress of Women in America” (AEI Press 2012) című munkáját ajánljuk elolvasásra.