Egy vita margójára

2018. március 1.

Úgy esett, hogy a facebookon hosszas kommenteléssé alakult egy egyszerű hozzászólás arról, hogy mi is volt az oka a Fideszes jelölt bukásának a hódmezővásárhelyi önkormányzati voksoláson.

A kommentek sorát olvasva nyilvánvalóvá vált egyrészt, hogy a Fidesz jelöltjének sikertelensége leginkább morális, etikai okokra vezethető vissza, – leegyszerűsítve talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a “stílusra” vezethető vissza – és talán nem is a helyi politika stílusa, hanem az országos, a mindennapi kommunikációt meghatározó stílus miatt.

Ugyanakkor kirajzolódott egy másik dolog is ezekből a kommentekből. Azt, hogy megállapításinknál érzelmi válaszokat adunk racionális kérdésekre.

Kiderült, hogy a bukás okaként sokszor emlegetett közvilágítási tender (és más Fideszhez köthető szamélyek gyarapodása), lehet hogy törvényes, de talán inkább nem etikus (vagy morálisan elfogadható).

Ugyanígy, ha egy büncselekmény megtörténténél, bizonyos tényezők nem játszanak szerepet, nem lehet azt a büncselekmény okaként számba venni (pl: a veronai buszbaleset oka a szalagkorlát szakszerűtlensége, nem a plusz üzemanyagtartály megléte az olasz vizsgálat jelenlegi állása szerint).

Azt gondolom a szocializmusból ránk maradt örökség, hogy az társadalom egyes szereplőin (politikus, képviselő, rendőr, nyomozó, adóellenőr, közhivatalnok) olyat is számonkérünk, ami nincs benne a “portfóliójában”. Pedig szép magyar szavaink vannak.

Az elöljáró(ság) elől jár egy településen. Ebben a kifejezésben mellérendeltség van, a polgármester, önkormányzati képviselők egy szinten vannak a közösséggel, az előtt járnak.

A törvényhozás törvényt hoz. Nem ítélkezik, nem nyomoz.

A bűnüldöző hatóságok bűnt üldöznek.

A vádhatóság (az ügyész) vádat emel.

A társadalomban egyetlen szereplő ítélkezhet: az igazságszolgáltatás, ami a bíróságokat jelenti.

Ha azt kérjük – várjuk el, hogy a közélet minden egyes szereplője minden pillanatban az éppen előtte lévő kérdésben foglaljon állás “az igazság” mellett, akkor az egész politikai és társadalmi rendszert ugyanarra az útra szorítjuk vissza, ahonnan a szocilaizmusból éppen ki akart törni.
A szocializmusban mindenkinek, minden pozicióban nem csak a feladatát kellett elvégeznie, hanem a párt érdekét is szem előtt kellett tartania és erre tekintettel kellett megfelelő döntést hozni.

A (polgári) demokráciában mindenkinek a feladatát kell ellátnia, a portfolióját kell elvégeznie, annak határán túl nem terjeszkedhet, mert nem lesz szakember (professional) azon a területen: ügyész, rendőr, önkormányzati képviselő, kormánytag, médiahatósági elnök, versenyhivatali szakértő stb. Mindaz a tisztségviselő és szakértő, akik 2010 óta került hivatalba, az alkotmányos rend szerint lett meg és kiválasztva, felesküdött az alkotmányra és annak betartására – de nem lehet csak hivatalnok (szakértő, tisztviselő)- valaki(k) mindig számonkérnek rajta valami mást is, ami nem feladata és ami miatt mindig magyarázkodnia kell. Ami miatt, egy pártkatona, ha nem azonnal hozza meg a kérdező által sugallmazott választ, ami általában a politikai vezetés által megfogalmazott megoldás vagy válasz elítélése.

Természetesen, ha valaki olyan helyzetbe kerül, hogy az személyes meggyőződésére tekintettel tovább nem tartható, akkor ott a lehetősége lemondani poziciójáról, felállni, elmenni, valami mást csinálni – ez a (polgári) demokrácia interakciója. Egyéni döntés. A demokrácia sok ember egyéni döntése, ami összeadódik – mint ami 2010-re összeadódott és ha nem tetszik a “stílus” 2018-ra is összeadódhat.