2011. június 1.
A Lánchídrádió 2011. május 29-i Szabad gondolat című adásában a szerkesztő Kocsis Éva azt a kérdést tette fel először a politológusoknak, majd az újságíróknak, hogy miért van az, hogy a kormány/a Fidesz kommunikációja ellenzékben olyan jól összefogottnak, előremutatónak tűnt, most pedig mintha sok esetben inkább csak magyarázkodónak tűnne.
A politológusok gyakorlatilag kikerülték a kérdést, csak annyit feleltek, hogy a tankönyvek szerint a jó kormányzás maga a legjobb kommunikáció. Az újságírók valami olyat mondtak, hogy a gyakorlatlansága teszi a kormány kommunikációját azzá, ami.
Valóban mit lát a szemlélő, ha ezeken a válaszokon túl akar menni?
Ha valaki következetesen végighallgatja illetve elolvassa a kormány kommunikációját vezető államtitkárral készült beszélgetéseket és interjúkat, akkor egy olyan kép rajzolódik ki előtte, hogy a kommunikációs startégia valóban azon a nézeten áll, hogy a “legjobb kommunikáció, maga a jó kormányzás, és majd az eredmények meghozzák ennek jutalmát is”. Ennek fényében két dolgot kell látnunk.
Egyrészről, hogy a mai kormányzati kommunikáció “passzív” vagy “nem interaktív” abban az értelemben, hogy nem tesz aktívan azért, hogy a kormány munkáját népszerűsítse. Ennek a népszerűsítésnek semmi esetre sem kell agitpropnak lennie, olyan az agyakat átmosó kommunikációnak, amikor egyes tényeket vagy eseményeket éppen jelentésükkel vagy tartalmukkal ellenkezően akarnak elfogadtatni a közvéleménnyel (utaljunk itt csak az öszödi beszéd igazságbeszédként való magyarázatára). A kormányzati kommunkiáció passzív abban az értelemben, hogy nem ad megfelelő elvi alapot, megértési, megérthetőségi keretet a kormányzat egyes intézkedéseinek, filozófiájának.
Máig nem kaptunk arra választ, hogy lehet-e gazdasági nehézségek idején (is) méltányosan kezelni az ország dolgait, azon belül az egyes társadalmi rétegek között méltányosan elosztani a jövedelmeket, az oktatást, az egészségügyet vagy mindezt csak úgy lehet megtenni, ha az egyik társadalmi csoport helyzetét a másik kárára változtatjuk. Nem kaptunk arra kielégítő választ, hogy a kkv-k és családi vállalkozások támogatása vajon csak egy “ideológiai” elkötelezettség a kormány illetve a Fidesz oldaláról vagy ez az alapja minden a kapitalizmuson, a szabad versenyen alapuló gazdaságnak.
Nem adott a kommunikáció arra választ, miért éppen bizonyos dolgokat próbál megvalósítani a kormány. Miért éppen a mezőgazdaság egy kitörési pont, vagy a fogászati turizmus. Mind a két terület olyan, amelyre úgy asszociál a mai magyar közgondolkodás hogy “ugyan már”. A mezőgazdaság az elmúlt években ha csak a híreket hallottuk egy negatív történet: egyre kevesebb állatttartó, tejtermelő, tönkrement gazdák, életképtelen vállalkozások, banki hitelben elúszott családi gazdaságok, támogatásokból élő, de azt meg nem kapó gazdák. Ha akítvan lépne fel a kormányzati kommunikáció, akkor ma már világos lenne a magyar társadalom előtt, hogy az élelmiszer árak a jövőben csak nőni fognak, nem a spekuláció miatt elsősorban vagy kizárolagosan, hanem a világ egyes részein megnövekedett élelmiszer fogyasztás miatt, illetve a sorozatos környezeti problémák miatt (árvizek, szárazságok). Enni mindig kelleni fog és a földön egyre több embert kell ellátni élelemmel és ez Magyarországnak nagyon hosszútávon nagyon biztos megélhetést és biztonságot jelent. Ezen a téren pont azzal a “vas és acél országa” szemlélettel kell megküzdenie a kormánynak, amely nem tekint a mezőgazdaságra komoly ágazatként, illetve az olyan tevékenységekre, mint a fogászati turizmus – ami nem mérhető kilóban vagy méterben, nem nehézipar, nem gépkocsi összeszerelés.
Ugyanilyen probléma, amikor egyes témák vannak bizonyos szereplőkhöz ragadva – mint a környezetvédelem, a zöld iparágak, zöld üzlet stb – amikor a kormány által beharangozott témák vagy megoldások attól súlytalanok, hogy nem a megszokott szereplőtől illetve nem a megszokott módon kerülnek tálalásra. A környezetvédelem korábban az SZDSZ “ügye” volt, mára ezt az LMP próbálja lefedni és azt a látszatot kelteni, hogy ebben a témában csakis az lehet a mérce, amit ők állítanak. Csakhogy az LMP egy “állami nagyberuházások” oldalról nézi a kérdést, míg a kormány és a Fidesz egy alulról jövő, felfelé építkező nézetet vall, ami nem zárja ki esetenként az állami fellépést. Ennek az ellentmondásnak a feloldására a kormányzati kommunikációnak ügyelnie, lépnie kellene.
Másrészről a kormányzati kommunikáció nem csak abban a tekintetben passzív, hogy nem “népszerűsíti” a kormány munkáját, hanem az egyes történésekre való reakciójában is.
A fenti rádióműsorban többször előjött a médiatörvény elfogadása során kialakult negatív nemzetközi visszahang. Mit lehett volna tenni, lehett-e volna bármit is tenni? Azt gondolom, hogy ugyan előre pontosan nem volt látható mi fogja pontosan Magyarországot elérni, mégis megfelelő elemzéssel erre fel lehetett volna készülni. Mind a Financial Times mind a The Economist cikkei olyan “összevisszák” voltak, amiből csak arra lehetett következtetni, hogy a magyar ellenzék érdemben nem tud beleszólni a politikai vitába, az ország sorsának alakításába, azonban meg fog mindent tenni, hogy a közelgő magyar uniós elnökséget tönkretegye. Ha egy ilyen analízis készült volna, akkor már fel lehetett volna tenni a kérdést, hogy melyek azok a témák vagy területek, amelyekkel a károkozást végre lehetett volna vinni – és nem kellett volna Magyarországot egy “szőnyegbombázásnak” kitenni, ahogy ezt a kommunikációs államtitkár nevezte volt.
A kommunikációs stratégia passzivitásának gondolom azt, hogy az olyan esetekre, mint a gyöngyöspatai romák “kitelepítése”, ennek a külföldi sajtóban való említése esetén nem történt reakció. Az államtitkár egyik interjújában annak adott hangot, hogy nem kíván magyarázkodni, majd a tények beszélnek magukért, hogy a magyar kormány nem rasszista, nincs kitelepítés stb. Ezzel egyet tudok érteni. Azonban semmi sem akadályozta meg a kommunikációs államtitkárságot, hogy a magyar kormány álláspontját a híreszteléseket lehozó újságokban a magyar nagykövet ismertesse a főszerkesztőhöz írott levelében, melyet az ilyenkor szokásos módon az újságok a legalább a levelezési rovatukban közölnek. A gyöngyöspatai esethez képest sokkal súlytalanabb kérdésekben is előfordulnak az ilyen levelek.
Egy év elteltével az látható, hogy a kommunikációs államtitkárság a médiatörvény kapcsán kialakult vihar után megbízott két angol céget a kommunikáció irányításával, másrészről egy “országbrand” kialakításán munkálkodik, ami ernyő szerűen összefogja mindazt, ami Magyarországgal pozitíve kapcsolatba hozható. Mindez azonban nem változtat a műsorvezető által megfogalmazottakon, hogy a kormány kommunikációja sok esetben tűnik magyarázkodónak és pont akkor fogja látni a kormány illetve a Fidesz az “aktív” kommunikáció hiányát, ha a következő választáson csak néhány százaléknyi lesz a különbség a választásokon elért eredmények között. Ahogy ezt a 2006-os választásnál már láttuk egyszer.