2013. március 6.
Nemsokára nőnap lesz. Nem tudom hányan ünneplik ezt a napot majd, de biztos sokan fognak a női nemről beszélni, sok szépet fognak mondani. A prostitucióról biztos nem lesz szó. Mostanság úgy általában is lekerült a média felületekről. Pedig egy igen érdekes “kisérletnek” lett vége Hollandiában.
Hollandia 1996-ban legalizálta (nem tette büntetendővé) az utcán való prostitóciót, majd 2000-ben törvényessé tette a prostitúció minden fajtáját. Nem mintha Amszterdam bizonyos negyede nem lett volna korábban is híres arról, hogy ott ‘minden kapható, szabadon, ott mindent szabad’.
A holland kormány 2000-ben úgy változtatta meg a szabályokat, hogy a ‘szexiparban’ résztvevők gazdasági szereplőkké váltak: kerítők, futtatók legálisan kerítettek, futtattak, most már mint “managers and businessmen”. Az örömlányok és fiúk adószám mellett a megkeresett jövedelem után adót fizettek. A kormány a prostituáltak részére, jogaik védelmére és érvényesítésére külön szakszervezetet hozott létre. A kormány a teljes legalizációtól azt várta, hogy kevesebb lesz az emberkereskedelem, kevesebb lesz az erőszak a tevékenységre kényszerítéshez, kevesebb lesz a pénzmosás, a drog kereskedelem, egyszóval ‘kifehéredik’ és biztonságosabb lesz az üzlet, mely így a nemzetgazdasági teljesítményhez is hozzájárul az adóbefizetésekkel.
Az elmúlt 12 év tapasztalatai az ellenkezőjét bizonyítják: a tevékenység a diszkréciót nélkülözve tömegméretűvé vált, elöntötte a holland városok teljes területét, maga a piac is egyre nagyobb lett a kínálat szabad volta miatt. Már nem csak egyes negyedekben, bárokban, szállókon lehetett üzletszerűen kéjelegni, hanem szabadon, bárhol, a nyilt utcán is, Amszterdam szexturizmusa az évek során felülmúlta a hagyományos turizmust. A hagyományos turizmus részesei – múzeumok, képtárak, a csatornákat üzemeltetők saját megélhetésükért aggódtak. A jogszabályok szerint minden holland település köteles volt legalább egy szexipari üzemegységet vagy zónát engedélyezni, különben az általános munkajogi alapelveket sértették volna meg (a vállalkozás szabadságának joga, szabad munkavállalás joga).
A prostituáltak helyzete nem javult, éppen hogy kiszolgáltatottabbak lettek. Az ellenük elkövetett erőszak az ‘occupational hazard’ kategóriájába került. Az emberkereskedelem ipari méretűvé és nemzetközivé vált. A létrehozott szakszervezet nem tudott érdemi tevékenységet kifejteni (csupán néhány száz tagot sikerült felvenniük, többségében sztriptíz táncosokat) tekintettel arra, hogy minden legálissá vált ugyanakkor a prostituáltak nem mertek saját munkáltatóik ellen bejelentéssel élni.
Mindezeket lassan megértve a holland jogalkotás abba az irányba megy, hogy a “biznisznek” véget vetnek. Az amszterdami bordélyok egyharmadára már lakat kerül, mivel a szervezett bűnözés és a kábítószer kereskedelem aktív részesei voltak. Azon prostituáltaknak, akik helyiséget bérelnek (vagy abban ‘placcot’) regisztráltatniuk kell magukat a “szakmába”, ami szakértők szerint épp annyira nem lesz sikeres, mint a korábbi adóügyi bejelentkezés. Minden esetre az irány már egyértelmű – a korábbi liberális szabályozás visszavonása, és annak belátása, hogy önmagában egy jogszabály megalkotása nem jelent emancipációt, nem ad több jogot és védelmet az érintetteknek.