2013. október 4.
Az előadás címe: Európa, választások – női szemmel. Ez a címválasztás több értelmezési lehetőséget ad számunkra.
Elsőként olvashatjuk úgy, hogy: Európa, választások – politikai választások, azaz az egyes európai országokban a közelmúltban tartott parlamenti képviselőválasztások eredményei, üzenetei.
2013 során több országban volt parlamenti választás.
Ilyen volt Izland, ahol a pénzügyi összeomlást követően hatalomra került baloldali kormányt váltották le a szavazók és került konzervatív kormány az ország élére.
Szeptember elején voltak parlamenti választások Norvégiában, ahol kicsit meglepően az addig kényelmes fölénnyel vezető szociáldemokratákat váltja most konzervatívok vezette koalíció.
Mindenki hallott arról, hogy Németországban is voltak parlamenti választások, ahol a koalíció nélküli kormányzáshoz 5 mandátuma hiányzik a konzervatív-keresztény pártszövetségnek, így jelenleg tárgyalásokat folytatnak, kivel álljanak össze kormányozni.
Ha tovább elemezzük a fenti választásokat, akkor azt látjuk, hogy a liberálisok szenvedték el a legnagyobb térvesztést, mert Németország 8 tartományában nincsenek benn a tartományi parlamentben, és a szövetségi parlamenti választásokon sem kapták meg a bejutáshoz szükséges 5%-os szavazatarányt. Norvégiában is éppen csak 5%-nyi voksot kaptak, és így csak 4. legerősebb párt szerepéért szállhatnak ringbe, az ottani radikális jobboldali párt 17% szavazatot kapott. A norvég konzervatívok győzelmével beállt a sorba Finnország és Svédország mellé, így csak Dániában van középbal kormányzás.
Nagy-Britanniában jelenleg egy konzervatív-liberális koalíció irányítja az országot, és választások csak 2015-ben lesznek, de az elemzők szerint a liberálisok azok, akik a következő választás előtt szakadni fognak – egyik részüket felszívja a Munkáspárt, a másik részük pedig eljelentéktelenedik.
Magyarországon 2010-ben voltak utoljára parlamenti választások, ahol a liberális SZDSZ nem került be a parlamentbe, nemrégiben pedig formálisan is bejelentették a párt megszüntét. A következő általános választásokra láthatóan többen próbálják a liberális pártot feltámasztani, eddig úgy néz ki változó sikerrel.
Mindezzel azt szeretném mondani, hogy jelenleg talán azt mondhatjuk, hogy Európában a liberális eszmék kissé hátrébb szorultak, a válság hatására a társadalom nem balra mozdult el, mint azt sokan várták – és mint az történt a Nagy Gazdasági Világválság idején, hanem éppen jobbra.
Mit jelent ez számunkra az élet mindennapjainak szintjén? Azt jelenti, hogy az emberek nem ellenzik az olyan “policy”-kat (irányokat), mint a segélyek valamilyen fajta munkához kötöttsége, nem ellenzik a bevándorlás kérdésének újraszabályozást, komolyabban veszik azt, hogy mind egyéni/családi szinten, mind az állam szintjén megálljon a túlköltekezés, és a családi, emberi kapcsolatokban is rend legyen.
Ez utóbbinál azt értem, hogy az II. világháborút követően a baloldal és annak liberális része – természeténél fogva – volt az, amely meghatározta merre menjen a társadalomról való gondolkodás. Mivel ez az irányzat előre vetíti merre kell mennie a társadalmi fejlődésnek, ők magukat progresszíveknek nevezik, és felülről lefelé gondolkodnak – tehát ott fenn kitalálják mit hogyan és merre, akkor majd a társadalom abba az irányba fog elmozdulni, illetve köteles elmozdulni, hiszen rászorítja a törvényi szabályozás.
Itt meg kell említeni, hogy a legutóbbi 15 évben gyakorlatilag minden a választásokon felmerült téma vagy módszer Amerikából jött, ott találták ki és alkalmazzák Európában. Ezt azért kellett megemlíteni, mert az, hogy az európai társadalmak “megkeményedtek”, amit előbb jobbra mozdulásnak neveztem – részben az amerikai liberális elveknek, a amerikai Demokrata párt kampányaiban feldobott témák importálásának köszönhető.
Jelenleg az amerikai domináns liberális nézetek az egyedi felé hatnak. A jogban ismerünk általános, különös és egyedi szabályokat. Nos, ezt az egyediséget úgy írhatjuk le, hogy leginkább a nem szokványos felé kell fordulni, a társadalmon belül az egyének felé, az egyének között nincs különbségtétel, és ha mégis lenne valami különbözőség két egyén között, akkor az egyedinek elsőbbsége van, az kerül az általános elfogadottság szintjére.
Már amikor Barack Obama és Hillary Clinton küzdött csak azért, kiből legyen elnökjelölt, már akkor is két kisebbségi koncepció versengett egymással: a színes bőrű és a női jelölt, melyből a színesbőrű jelölt került ki győztesen. Obama már az első saját kampányát is az egyedi csoportok kívánságaira építette fel, és ez az újraválasztási kampányában ténylegesen csúcsra lett járatva azzal például, hogy a korábban a vallásszabadság és a lelkiismereti- és szólásszabadság körébe sorolt “azonos neműek házassága” az elnök által pozitív megerősítést nyert.
Ezek az elvek lettek átültetve az egyes európai országokban, és lettek keresztül “verve” a társadalmakon, attól függően, mekkora volt a társadalom ellenállása. Nagy-Britanniát hoznám például.
Tony Blair kormánya törvénybe iktatta a diszkrimináció tilalmát, tehát bárki bármikor – gyakorlatilag – bármiért a bírósághoz fordulhat, ha úgy érzi, hogy valamilyen okból nem kap egyenlő elbánást a körülötte levőkkel. Szintén a Blair kormány vezette be az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolatát azzal, hogy akkor ez a csoport is összekötheti a törvény előtt az életét, és jogilag sem fognak hátrányt szenvedni.
A jelenlegi kormány liberális előterjesztésre – mert ez volt az ára a koalíciónak – benyújtotta az azonos neműek házasságáról szóló törvényjavaslatot a brit parlamentnek, annak ellenére hogy az előzetes társadalmi egyeztetés során nyilvánvalóvá vált, a társadalom nem ért ezzel egyet. A parlamenti vitát megelőzően és alatt soha nem látott társadalmi ellenállás bontakozott ki és valamennyi egyház is negatíve foglalt állást: a katolikus, az anglikán, az izraelita gyülekezet, a mohamedánok és a szikh vallás képviselői. A parlamenti szavazáson a konzervatív képviselők jó része a törvény ellen szavazott és csak azért lett belőle jogszabály, mert a liberálisok mellett az ellenzéki munkáspárt képviselői is megszavazták azt. A törvény elfogadása után felgyorsult az a tendencia, hogy a konzervatív szavazók átálltak a UKIP, a Brit függetlenségi párt mellé, azt támogatják szavazataikkal.
2013. szeptember 30-án jelenik meg egy könyv David Cameron-ról, életrajzi jellegű könyv. Az ismertetések szerint a David Cameron baráti körben bevallotta, hogy sajnálja, hogy megnyitotta az utat az egyneműek házasságkötéséhez, rosszul mérte fel ennek a döntésnek a lehetséges következményeit, és ezért a párton belül őt terheli egyedül a felelősség.
Összefoglalóan azt mondhatjuk talán, hogy liberális oldalról a társadalom egyfajta nyomás alatt van, hogy tradicionális, a bevett szokásaival ellentétes társadalmi megoldásokat ne csak toleráljon, hanem hangsúlyozza azokat, próbálja ki, tegye követendő példává.
Empowering women
Itt jutunk el az előadás címének másik értelmezési lehetőségéig: Európa – választások női szemmel, azaz milyen választások állnak a mai nők előtt Európában.
Vissza kell utalnom a fentiekben említett amerikai gondolkodásmódra, mely szerint a nők egyfajta kisebbség, akik el vannak nyomva, akiket fel kell szabadítani az elnyomás alól. Az elnyomás pedig azzal valósul meg, hogy férjhez mennek, gyerekeket szülnek, nincs kereső foglalkozásuk, csak a háztartást látják el, a gyerekeket nevelik, és szolgálják ki a férjüket (minden tekintetben), ettől fogva nincsenek jelen a politikai életben, a gazdasági életben, a döntéshozatalban.
Mit lehet ilyenkor tenni a progresszív felfogás alapján?
Helyzetbe kell hozni a nőket – talán erre a kifejezésre fordíthatjuk az “empowering women” kifejezést, egyes esetekben inkább felülről kell megoldani a problémát, nincs idő kivárni, amíg a társadalom organikus úton eljut oda.
Hogyan érhetjük el, hogy a nőket helyzetbe hozzák? Többféle módon.
A harmadik világban például megtanítják a nőket földet művelni, kisebb haszonállatokat kapnak, mellyel önellátóvá tehetik a családjukat, elkerülik az éhezést, a gyerekek iskolába tudnak járni, a felesleg eladható pénzért, ami egyéb szükségletek kielégítésére fordítható.
Ugyanígy a nőket például egészségügyi ismeretekre tanítják, így egy közösségen belül képesek emelni a szociális színvonalat. A fiatal lányokat taníttatják, szakmához juttatják, ami biztosítja egyéni boldogulásukat.
A fejlett világban mindezek már nem égető kérdések.
Itt éppen a felülről elindított változások dominálnak: a kvóta, a politikai részvételben a gazdasági döntéshozatalban.
Mint az ismeretes Svédországban már évekkel ezelőtt bevezették, hogy a parlamenti képviselők 40%-nak nőnek kell lennie. Norvégia a kétezres évek közepén tette kötelezővé, hogy a tőzsdei vállalatok vezetésében legyen 40% a nők aránya.
Láthatjuk, hogy a politikai részvétel kötelezővé tétele azt eredményezte Skandináviában, hogy Norvégiának már a második miniszterelnöke lesz nő, hogy Dánia miniszterelnöke is nő, és a távozó miniszterelnök Izlandon is egy nő volt.
Sikerülhet-e ez kvóta nélkül? Erre a kérdésre Nagy-Britannia és Németország a válasz, hiszen Margaret Thatcher és Angela Merkel kvóta nélkül került a parlamentbe illetve lett miniszterelnök.
Ezt a tendenciát erősíti az, hogy az elemzők nagy száma szerint Barack Obama után a Demokrata párt következő elnökjelöltje Hillary Clinton lesz 2016-ban.
A gazdasági életben való kötelező női részvételt az akkori konzervatív norvég kormány rendelte el és ezt a kezdeményezést akarta az Európai Unió is kötelezővé tenni a tagállamok számára. A kvótát támogatók szerint csak felülről lehet megváltoztatni a bevett szokásokat és olyan munkarendet, munkahelyi környezetet bevezetni, amely mellett minden nőnek lehetősége van a család mellett a munkavégzésre is. Ez a kezdeményezés úgy tűnik, még nem száz százalékosan, de nagyon valószínűleg elbukott. Nem csak a kvótákat ellenző országok ellenezték bevezetését, hanem olyan országok is, amelyekben már van női kvóta.
Nagy-Britanniában a kormány kinevezett egy kormánybiztost, hogy készítsen jelentést mit kellene tenni a brit kormánynak kvóta ügyben. A jelentés arra jutott, hogy az elvileg az Unió által kötelezetté váló cégek körében csak kb. 12% a női vezető aránya. A javaslat egy ajánlást adott a brit cégeknek, hogy ezt az arányt önkéntesen javítsák 2015-re 25%-ra. Jelenleg az a kirajzolódó álláspont a briteknél, hogy nem kell kötelező kvóta, inkább egy iránycél kell, melyet el kellene érni önkéntesen. Egyre több magas vállalati pozíciót betöltő nő szólal meg, hogy mára már megváltozott a “közhangulat” ezekben a berkekben, maguk a cégek is érzik, hogy egy vagy több nő részvétele más szempontokat hoz a cégirányításába, diverzifikálódik a vezetőség és ez jót tesz magának a cégnek az üzletmenetére is. Hangoztatják ugyanakkor, hogy több nő részvételéhez nemcsak a cégvezetésnek kell akarnia nőt alkalmazni, hanem a fejvadász és HR cégeknek is másképp kell összeválogatniuk a kiajánlott jelölteket, adott esetben nem a megszokott szakmai vagy személyi körből kell választaniuk, nekik is másképp kell gondolkodniuk. Kiemelik azt is, ahhoz hogy valóban stabilizálódjon a női részvétel a felsővezetésben több nőnek kell részt vennie az alsóbb döntéshozói szinteken is.
Az idei év egyik legnagyobb könyvsikere Sheryl Sandberg könyve volt a “Lean in: Women Work and the Will to Lead” azaz “Dölj bele avagy Nők, Munka és az Akarat, hogy vezessünk” című könyve.
A hölgy a facebook vezetője, férjezett, két gyermek édesanyja. Híres arról, hogy nem csak a munkáját végzi el kiválóan, de példás családi életet él, minden nap ugyanabban az időpontban feláll és hazamegy, hogy vacsorát adjon a gyermekeinek, lefektesse őket, majd azt követően még befejezi a munkáját.
Könyvében azt elemzi, miért van olyan kevés női vezető a világ nagy vállalatainak élén, amikor olyan ígéretesek voltak korábban a női mozgalmak és olyan sok jól képzett nő kerül ki a felsőoktatásból (sőt számarányuk meghaladja a férfiakét sok helyen manapság). Sandberg egyrészről magukat a nőket hibáztatja, hogy nem mernek nagyot álmodni, nem ambiciózusak, nem úgy lépnek fel az esetek többségében, mint a férfiak, ezért nem tudnak olyan jól érvényesülni. De a legnagyobb problémát abban látja, hogy maguk a nők, ha már csak családalapításra gondolnak (még nincs útban a baba), kicsit hátrébb húzódnak, kevesebbel is megelégszenek, nem akarnak vezető pozícióba kerülni. Ezt a magatartást elfogadhatatlannak tartja, hiszen szerinte minden nőnek ma már meg vannak a lehetőségei, hogy a (házas)társa segítségével – és itt tegyük hozzá egyéb más emberi segéderőkkel – úgy alakítsa életét, hogy abba beleférjen a karrier és a teljes családi élet.
Sandberg saját bevallása szerint is “feminista”, legalábbis abban az értelemben, hogy a nőkről kíván beszélni nőknek. Mondhatnánk azt, hogy második generációs feminista.
Első generációs feministák ma már a nyugdíjas kor felé járnak és jól kivehetően karakterizálhatóak.
Általában magas politikai vagy tudományos pozíciót értek el, leginkább gyermektelenek, esetleg egy gyermekük van. Ezek az elsőgenerációs feministák “nagyon rossz véleménnyel” vannak a mai átlag nőről, mert szerintük a mai átlagnő nem használja ki mindazokat a lehetőségeket, amelyeket számukra ők korábban kiharcoltak. A mai nők inkább a családot választják, mintsem, hogy kemény munkával kiteljesítsék karrierjüket.
Work life balance avagy lehet-e mindent?
Itt rajzolódik ki az az idén nyáron tetőzött és szintén Amerikából indult polémia, melyben magasan kvalifikált (egyetemi oktató, elnöki tanácsadó) nők indítottak arról a kérdésről, hogy lehet-e mindent? Lehet-e mindent: családot és karriert egy nőnek az életében. Ezek a top nők – nevezzük őket így – saját egyedi tapasztalatuk alapján arra a következtetésre jutottak, hogy igen lehet mindent, karriert és családot megszerezni egy nőnek az életében, de nem egyszerre. Mindannyiuk gyermekei már túl voltak a korai gyermekkoron, egyesek gyermekei gimnazisták, kamaszok, fiatal felnőttek voltak – és mégis úgy döntöttek, hogy egy helyen pótolhatatlanok – és ez a gyermekeik élete, ezért lemondtak az utazásokról, a magas beosztásokról, előmenetelről. A polémia érdekességét az adta, hogy ebből a körből – magasan képzett, magas államigazgatási, kormányzati, oktatási pozícióban lévő nők közül korábban még nem hangzottak el ilyen mondatok: ‘egy helyen vagyok pótolhatatlan, a családom életében’. A témát nyilvánosan felvető hölgy azt az útravalót adja a mai harmincasoknak, hogy mindent megkaphatnak, de legyenek figyelemmel, esetleg nem egyszerre tudnak otthon és a munkahelyen kimagaslóan teljesíteni.
A polémia végét a The Sunday Times egyik idei augusztusi cikke zárta egy férfi tollából, aki arra az álláspontra helyezkedett, hogy téves a család és a munkahelyi munkavégzés kérdését női témává, kérdéssé szűkíteni, mert akkor egy “minority issue” azaz egy kisebbségi kérdéssé válik és társadalom nagyobb része nem fog a vitában, az együttgondolkodásban részt venni. A szerző szerint az, hogy a családi feladatok és a munkahelyi elfoglaltság hogyan illeszkedjen össze egy család dolga, ügye megbeszélni, családon belül jobban meg lehet oldani, mint előre meghatározott külső szabályok szerint.
Gender probléma
A fenti hozzászólás összecseng azzal az állásponttal, ami szintén mostanában körvonalazódik Nagy-Britanniában, hogy a rugalmas munkavégzés kérdését a brit férfiak egy “gender” kérdésnek tekintik. A szolgáltató, pénzügyi és egyéb ilyen fehérgalléros munkákat végző szektorban kifejezetten az az álláspontja a férfiaknak, hogy a “családbarát” foglalkoztatás egy női munkaerőre kidolgozott problémamegoldás, mely kevesebb munkabért, lassabb előmenetelt, kisebb munkahelyi megbecsülést eredményez. Ugyanakkor az 50-es éveiben járó férfiak már elgondolkoztak azon, hogy esetleg meg kellene próbálni a “családbarát” munkavégzés lehetőségével élni, mert jobb egyéni életlehetőségeket tesz lehetővé, de a kérdés “gender” specifikus megítélése egyelőre visszafogja elterjedését a férfiak körében.
Milyen választása van egy nőnek tehát Európában?
Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy a Skandináv országokban gyakorlatilag minden biztosított mind a magas szintű politikai, mind az üzleti életben való részvételhez. Nem csak kvóták vannak, de az egyes államok kiterjedt és elérhető segítséget nyújtanak a családban felmerülő feladatok elvégzéséhez, mint például gyermekellátás. A társadalom elfogadja ezt a helyzetet és szerepvállalást.
A német nő előtt még mai is ott tornyosul az a három szó, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a gyermekvállalás mellett kereső foglalkozást is űzzön: “Kinder-Kirche-Küche”. Legutóbb 2013 májusában szólalt fel az egyik német katolikus püspök, hogy bevándorlás helyett a német nők maradjanak otthon és szüljenek több gyereket így oldják meg a népesedési gondokat, majd idézte a fenti három szót. Németországban a legnagyobb gond a közgondolkodáson kívül, hogy az iskola csak délig tart, a gyerekekről való délutáni gondoskodás megoldása nagy nehézségekbe ütközik.
Angela Merkel most leköszönő kormányában még a női miniszterek között sem volt egyetértés kellene-e kvótát bevezetni például a gazdasági életben való női részvétel előmozdítására. Így Németország formálisan nem írta alá a kötelező Uniós női kvótát ellenző levelet, de informálisan kifejezte, hogy nem támogatja azt.
Nagy-Britanniában nincsenek tehát kvóták sem a politikai életben, sem a gazdasági életben való szereplésre. A brit nőknek maximum egy év áll rendelkezésükre a gyermek megszületése után, hogy otthon maradjanak. A brit állam gyakorlatilag a gyermek 3 éves koráig nem ad semmilyen segítséget a gyermekek intézményes ellátásához (óvoda, bölcsőde), ugyanakkor köztudott, hogy ezek a szolgáltatások az állami (ingyenes körben), nagyon kevéssé elérhetőek, magánszolgáltatók által nyújtottan viszont méregdrágák. Így sok esetben éppen a gyerekellátás megfizethetetlensége a gátja, hogy a nő visszamenjen korábbi munkahelyére. A brit kormány pedig épp attól várja a gazdasági fellendülést, hogy minél több nő lép be a munkaerőpiacra. Ugyanakkor Nagy-Britanniában gyakorlatilag teljeskörüen és kiterjedten alkalmazzák a családbarát foglalkoztatás valamennyi formáját és ma már egyre gyakoribb, hogy a férfiak is élnek ennek a lehetőségnek egyes formáival.
Magyarország a fentiek alapján azt gondolom jó helyre sorolható be.
A társadalmi elvárás nem szorítja a nőt a konyhába a gyermeknevelés mellé. Véleményem szerint a magyar szemlélet a gyermek felöl közelít: a gyermeknek az a legjobb, ha otthon van családi körben 3 éves koráig. Azt gondolom nincs társadalmi elítélése annak a nőnek, aki 3 évesen óvodába adja a gyereket (most ne vegyük figyelembe, hogy ez kötelező lett egyéb okokból.) Magyar elvárás szerint a lányok tanulnak és majd valami kereső foglalkozást fognak űzni, ami mellett vár rájuk a család: a gyerekek nevelése, és az egyéb “láthatatlan munkák” elvégzése. Magyarországon a családbarát munkavégzés még talán gyerek cipőben sem jár, ugyanakkor a Magyar Állam 3 éves korig garantálja, hogy minden kismamának választási lehetősége van az otthonmaradás vagy a munkába való visszatérés között.
Azt gondolom, hogy a közelmúlt történelme miatt bármilyen kvóta bevezetése illuzórikus, a magyar társadalom nem fogadná el. Ha a gyakorlatot nézzük maga a Magyar Szocialista Párt, mely 2006-ban hangzatosan ügyelt, hogy parlamenti képviselői között megfelelő arányban legyenek nők. A 2010-es választásokkor sokkal élesebb helyzetben már nem alkalmazta a női kvótát az MSZP parlamenti listája összeállításakor, ugyanez volt észrevehető az LMP szakadása után kialakult helyzetben is.
Összességében tehát azt gondolom, hogy a női kérdésben Magyarország nem áll rossz helyen és ez a téma hangsúlyosan fog szerepelni az elkövetkező parlamenti választás során.
Az előadás elhangzott a “Rejtett kincs Európában: az aktív nő” címmmel 2013. október 4-5-én megtartott konferencián